Bartók-Pikéthy

Zongora

Az 1800-as évekig a klavikord és a csembaló volt a legkedveltebb billentyus hangszer. Ezután vette át helyüket a sokoldalúbb zongora. Elõnye a csembalóval szemben, hogy a játékos tetszés szerint módosíthatja a hang erejét. Nagyon elterjedt válfaja a pianinó amelynek húrjai a zongoráéval ellentétben függõlegesen feszülnek. A mai kornak inkább megfelel, hiszen kis helyen elfér és a gyermekek hangszertanulásához tökéletesen használható.

Orgona

Az orgona szó a görög organon, hangszer jelentésu szóból származik, vagyis tulajdonképpen a "hangszerek hangszerét" jelenti, ahogyan a görög biblia szó is a könyvre, azaz a "könyvek könyvére" utal. A hangszer eredete az ókorba vezethetõ vissza. A legrégibb orgona, amit ismerünk, a víziorgona, amelyet Ktesibios talált fel Alexandriában az idõszámításunk elõtti 2. században.

A rómaiak világi célokra használták az orgonát, de a 9. században már a templomban is megtalálható volt. Persze, nem olyan orgonát kell elképzelnünk, mint amilyeneket ma láthatunk. Ezek a hangszerek többnyire egészen kicsik voltak, kezelésük pedig igen nehézkes volt. A nagyméretû billentyûket ököllel, sõt könyökkel tudták csak lenyomni. Egyszerre tehát csak két hangot lehetett megszólaltatni.

Az orgonairodalom elsõ írásos emlékei a 14. századból maradtak fenn. Az elsõ jelentõs orgonamûvek pedig a 15-16. században születtek. Az orgonaépítészet fénykora az 1550 és 1650 közötti évszázadra esik; Johann Sebastian Bach szerint o már az orgonaépítészet hanyatlásának korában élt. Hazánk múltjában aránylag kevés orgonával kapcsolatos feljegyzésrõl tudunk, de ez a néhány adat elegendõ arra, hogy ennek a hangszernek a népszerûségére következtethessünk belõle. Hunyadi János 1452-ben orgona beszerzésére való költséget utalványozott a felsõbányai egyháznak, Mátyás király budai várában pedig állítólag 4000 ezüstözött síppal felszerelt orgona állt. 1500 tájáról ismét van adat az egri székesegyház és az esztergomi érsek orgonásairól. A reneszánsz idõszakából származó orgonairodalom igen terjedelmes és értékes. Nagy része egy egyházi ének (gregorián korál) dallamának valamilyen feldolgozása, amely azt igazolja, hogy templomi orgonadarabokról van szó. Ekkor már sokat játszottak e hangszeren, igaz, hangja még nyers, hangolása pedig olyan volt, hogy a kórussal vagy a hívek énekével egyszerre nem szólhatott.

Egyik régi szerepe az orgonának a hangmegadás (intonáció) volt. Az orgona másik feladata az volt, hogy - amikor még nem kísérte a gyülekezeti éneket - elõ- és közjátékot játsszon a mise egyes részei között. Azt, hogy a hívek mennyire megszerették az egyre tökéletesedõ orgonát, több forrás is bizonyítja. Még a korabeli festményeken is gyakran ábrázolták ezt a hangszert.

Az orgona népszerûsége idõvel tovább növekedett, sot a 17. században a gyülekezeti énekek kísérésére is alkalmazták. Ez a lépés döntõ lökést adott a liturgikus orgonajáték kibontakozásának. Az üres, hivalkodó virtuózkodás megszûnt, a korál mûfaj pedig elmélyült, áhítatos stílusra vezette az orgonistákat.

Hegedû

A hegedû a vonós hangszercsalád legmagasabb hangú tagja. Elegáns, 400 éve változatlan alakját olasz hangszerkészítõ mesterek fejlesztették ki a 16. században. A hegedû fából készül, 4 húrja van, vonóval szólaltatjuk meg. A vonó nem más, mint egy fa pálca, melyre lószor van kifeszítve. A hegedû hangja éneklõ, hangszínekben gazdag. Az egyik legfontosabb szólóhangszer, de elképzelhetetlen nélküle a szimfonikus zenekar és a legtöbb kamaraegyüttes is. Nem csak a mûzenében használják, kezdetektõl fogva a tánczene és a népzene jellegzetes hangszere is.

A hegedû különlegessége, hogy több méretben készítik, a nagyon kicsi tizenhatodostól az egészes nagyságig, tehát az elsõ években gyakorlóhangszered szinte veled együtt fog nõni!
Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani. Ezzel a tudással már szerepelhetsz az iskolai hangversenyeken, részt vehetsz diáktársaiddal együtt különbözõ kamaraegyüttesekben.
Az elsõ képi ábrázolások tanúsága szerint a vonóval megszólaltatott húros hangszerek valamikor a 10. században jelentek meg Európában, ahová bizánci közvetítéssel a keleti országokból érkeztek. A késõ-középkorban sokféle formában használták oket, s korai változatait rebec-nek, rebabnak, fidelnek vagy fidulának nevezték. A mai hegedû közvetlen elõdje valószínuleg az itáliai lira di braccio volt a 16. század elején. Késobb viola-hangszercsaládként emlegették különféle méretû és hangmagasságú változatait. A négy húros, kvinthangolású hangszercsoport tagjai, a violino (a mai hegedû), a viola (a brácsa), a violoncello (a mai gordonka vagy cselló) és a violone (nagybogo) az akkoriban kialakuló európai hangszeres muzene alapjává váltak. A hegedûkészítés központja az itáliai Brescia és Cremona volt. Itt dolgoztak azok a mesterek (Andrea és Nicola Amati, Antonio Stradivari, Andrea és Antonio Guarneri, Francesco Ruggiero), akik e hangszer mai formáját és szerkezetét kialakították. Eleven, fényes, mozgékony hangjának köszönhetoen a hegedû az 1600-as évektol az egyik legnépszerûbb szóló-, kamara- és zenekari hangszer lett, s az is maradt a mai napig.

Gordonka

A gordonka a vonós hangszercsalád basszushangszere. Másik elnevezése, a cselló szó, az olasz violoncello rövidített változata. Négy húrját vonóval vagy pengetve szólaltatják meg, ülve játszanak rajta.

A gordonka szóló-, kamara- és zenekari hangszer. Gyakran szólal meg zongorával együtt, állandó tagja a vonóstrióknak, a vonósnégyeseknek és más kamaraegyütteseknek. A szimfonikus zenekarban kettõs a szerepe: legtöbbször ezen a hangszeren hangzanak fel a legszebb mélyhangzású, sötét hangszínû dallamok, emellett a gordonka játssza (a nála mélyebb és sötétebb hangú nagybõgõvel együtt) a harmóniák alapját jelentõ basszus-hangokat.

Bár a gordonka mérete meglehetõsen nagy, szerencsére kifejezetten gyerekek testalkatához méretezett „kicsinyített” (ún. nyolcados, negyedes vagy feles nagyságú) tanulóhangszereket is készítenek. Ha tehát még kicsi vagy, az elsõ években gyakorlóhangszered szinte veled együtt fog nõni!

Az alapok elsajátítása után szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani. Tanáraink gyakran rendeznek növendékeiknek hangversenyeket és közös órákat, így szüleid és barátaid is meghallgathatják elõrehaladásodat. 2-3-4-5 fõs kamaracsoportjainkban megismerkedhetsz a kamarazene-játék örömeivel.

A ma használt vonós hangszerek 16. század folyamán jöttek létre. A különféle méretû és hangmagasságú változatokat viola-hangszereknek nevezték. A négy húros hangszercsoport tagjai, a violino (a mai hegedû), a viola (a brácsa), a violoncello (a mai gordonka vagy cselló) és a violone (nagybõgõ) az akkoriban kialakuló európai hangszeres mûzene alapjává váltak. A leghíresebb vonós hangszermûhelyek az itáliai Bresciában és Cremonában voltak. Itt dolgoztak azok a mesterek (Andrea és Nicola Amati, Antonio Stradivari, Andrea és Antonio Guarneri, Francesco Ruggiero), akik a 17. század folyamán kialakították e hangszerek mai formáját és szerkezetét. A gordonka mai méreteit és arányait a cremonai hangszerkészítõ mester, Antonio Stradivari formálta meg 1710 körül. A 17. század második feléig csak együttesekben, basszushangszerként használták. Szólóirodalmát Domenico Gabrieli alapozta meg 1680 körül, s az emberi hang terjedelméhez legközelebb álló gordonka hangszíne hamarosan a legnagyobbakat ihlette meg. A 18. században J. S. Bach, Vivaldi, Tartini, Boccherini, Haydn, a 19-20. században pedig Beethoven, Schumann, Saint –Saëns, Csajkovszkij, Brahms, Dvoøak, Richard Strauss, Hacsaturján, Hindemith, Penderecki, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernõ és Popper Dávid komponáltak szólószonátákat, kamara- és versenymûveket gordonkára.

Fuvola

Az egyik legnépszerûbb és legrégebbi fúvós hangszernek, a fuvolának varázslatosan lágy, bársonyos, kecses és hajlékony hangja van. Bár ma már fémbõl készítik, a fafúvós hangszercsaládba tartozik, mert korábbi alapanyaga a fa volt. A szimfonikus zenekar állandó tagja, de szólóhangszerként vagy különbözõ kamaraegyüttesekben is gyakran szerepel.

A fuvolatanulás elõtt általában 1-2 évig tanácsos furulyázni, de ez nem kötelezõ. A hangszer megszólaltatása nem igényel különösebb fizikai erõnlétet. Mivel a fuvolának kicsi, kifejezetten gyerekek számára készített, tanulási célra fejlesztett változatai is vannak, akár 7-8 éves korban el lehet kezdeni a tanulását.

Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani. Ezzel a tudással már szerepelhetsz növendékhangversenyeken, késõbb pedig részt vehetsz kamaramûvek megszólaltatásában, az iskolában mûködõ Fuvolazenekarban vagy az Ifjúsági Zenekar munkájában.

A harántfuvolát, melyet jobb oldali irányban, keresztbe tartanak a száj elõtt, már több mint 3000 évvel ezelõtt használták az ókori Kínában és Egyiptomban. A hangszer a 19. századig fából készült, ezért tartozik a fuvola a fafúvósok családjába. A mai fuvolákat - a népi hangszerek kivételével - különbözõ fémötvözetekbõl gyártják. A legnagyobb mûvészek kezében gyakran láthatunk aranyból vagy ezüstbõl készült mesterhangszereket is. A fuvola virágkorát a XVIII. században élte, amikor a kamaramûvek mellett igen sok fuvolára és zenekarra komponált versenymûvet írtak a zeneszerzõk. Nem véletlenül „varázshangszer” Mozart operájában: aki játszik rajta, sokféle mûfajban, sokféle stílusban kamatoztathatja tudását, hiszen a fuvola ma már az összes zenei mûfajban fontos szerepet kap, a szimfonikus zenekaroktól a kamaraegyütteseken át, a szóló fuvola darabokig – beleértve a könnyûzenét és a jazzt is.

Oboa

Az oboa a fafúvós hangszerek családjába tartozik. A szimfonikus zenekar állandó tagja, de gyakran halljuk szólóhangszerként vagy különbözõ kamaraegyüttesekben is.

Az oboatanulást 10 éves kor körül lehet elkezdeni, elõtte általában 1-2 évig furulyázni tanulnak a gyerekek. A hangszer megszólaltatása nem igényel rendkívüli fizikai erõnlétet, de ép fogazat és megfelelõ nagyságú kéz kell hozzá, utóbbi azért, hogy a billentyûket biztonsággal kezelhesd.

Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani, szerepelhetsz növendékhangversenyeken, késõbb pedig részt vehetsz kamaramûvek megszólaltatásában vagy az iskolai Ifjúsági Zenekar munkájában.

Az oboa az egyik legrégebbi fafúvós hangszer. Indiában 3200 évvel ezelõtt már ismerték „otu” néven emlegetett elõdjét, mely bár kezdetleges módon már rendelkezett a hangszer mai formájának lényeges tulajdonságaival, a duplanádas nyelvsíppal és a „conikus”, azaz fokozatosan szélesedõ furattal. Egyes kutatók szerint az eredetileg pásztorsípként használt oboa Kelet- és Közép-Ázsiából arab közvetítéssel jutott el Dél-Európába. Érces hangjának köszönhetõen az oboa a 16. század végéig a katonazenekarok egyik állandó hangszere volt, emellett a késõ-középkor és a reneszánsz idején gyakran szerepelt az énekeseket kísérõ vagy tánczenét játszó hangszeres együttesekben is. Sokféle változatát különféle neveken emlegették (shawn, schalmei, töröksíp), s valamikor a 14. század végén Franciaországban kezdték használni rá a „haut-bois” [ó-boa] (= magas fa) elnevezést. Az oboa közvetlen elõdje hosszú fejlõdés eredményeként jelent meg Franciaországban a 17. század elején. Hangszíne már sokkal finomabb volt, mint a korábbiaké, s a ráépített billentyûknek köszönhetõen egyre könnyebben, egyre több hangot lehetett rajta megszólaltatni. Szóló- és zenekari hangszerként rövidesen a 18. század egyik legnépszerûbb fafúvós hangszerévé vált, s ez technikai tökéletesítését és fejlõdését is felgyorsította. Mai formáját az 1930-as években kapta meg. Különlegesen szép hangszíne a mai zenekarokban is kitüntetett szerephez juttatta. Gyakran jelenik meg szólószerepben. A zenekari- és kamarazene-irodalomban csodálatosan éneklõ dallamokat, de bonyolult ritmusú virtuóz szólamokat is játszanak rajta.

Klarinét

A klarinét a fafúvós hangszercsalád legnagyobb hangterjedelmû tagja. Sokféle hangszín megszólaltatására képes, a széles ívû, lágy dallamoktól a rekedt jajgatásig. Szóló- és kamarairodalma egyaránt gazdag, emellett a 18. század második fele óta a szimfonikus zenekarnak is állandó szereplõje. A hangszer teste általában fából készül és a könnyebb kezelhetõség kedvéért öt részre szedhetõ szét, így a tokkal együtt egy kisebb hátizsákban is elfér.

A klarinéttanulást az egyéni adottságoktól függõen 9-10 éves korban lehet elkezdeni. Szükséges hozzá, hogy elég nagy legyen a kezed a billentyûk lefogásához, és maradandó elsõ fogaid már teljes nagyságukban a helyükön legyenek. Jó, ha egy-két évet furulyázol (vagy más hangszert tanulsz) elõtte, de kezdheted elõtanulmányok nélkül is.

Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani, szerepelhetsz növendékhangversenyeken, késõbb pedig részt vehetsz kamaramûvek megszólaltatásában vagy az iskolai Ifjúsági Zenekar munkájában.

A klarinét a fafúvós hangszercsalád legfiatalabb tagja. 1690 körül fejlesztették ki a pásztorsíp helyettesítésére. Mivel hangja ekkor még leginkább a kisméretû trombitára (clarino) hasonlított „kis clarino”-nak, azaz „clarinetto”-nak nevezték el. Hamarosan sokféle érzelem kifejezésére alkalmas lett, s hangszíne a puhán olvadótól a harsány, figyelemfelkeltõ hatásokig terjedt. Elsõként Vivaldi használta zenekari- és szólóhangszerként, de sokszínû hangjának és virtuóz futamok megszólaltatására alkalmas mechanikájának köszönhetõen a 18. század közepére már egész Európában népszerûvé vált. Mozartot elbûvölte a hangja, több nagyszerû mûvet írt rá, s szívesen alkalmazta zenekari hangszerként is. A klarinét a 19. századtól a szimfonikus zenekar állandó szereplõje lett, késõbb a szalon- és tánczenekarokban is gyakran feltûnt, s szívesen játszanak rajta a jazzmuzsikusok is.

Fagott

A fagott a fafúvós család legnagyobb, legmélyebb hangzású tagja. Hangja puha, barna és fényes, akárcsak egy vadgesztenye. A hangszer maga is hasonlít erre: a fája barna és sok-sok csillogó ezüst billentyû van rajta. Megszólaltatni két kis összeszorított nád nyelvvel, úgynevezett dupla náddal lehet. A hangszer valóban mély és brummogós, nem véletlen, hogy a tévében az esti mese mackójának kísérõje lett.

Fagottozni akkor várunk, ha már szép nagyra és erõsre megnõttél, s a kezed is elég nagy a billentyûk lefogására. Elõtte jó, ha megismerkedsz egy kisebb fúvós hangszerrel, a furulyával.

Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani, szerepelhetsz növendékhangversenyeken, késõbb pedig részt vehetsz kamaramûvek megszólaltatásában vagy az iskolai Ifjúsági Zenekar munkájában.

Az olasz „fagotto” szó eredetileg köteget jelent, azt a hangszert ugyanis, melybõl a fagott kifejlõdött, több hosszú pálca összenyalábolásával hozták létre a 16. század elején. 1570 után már a fagott is egyetlen nagy fatömbbõl (többnyire jávorfából) készült, melynek belsejét kifúrták, s elöl és hátul lyukakkal látták el a hangmagasságok kialakítására. Szinte már a kezdetektõl fogva egy olyan fúvókán keresztül fújták bele a levegõt, melybe két vékony, igen finomra metszett nádlapocskát rögzítettek, ezért a fagott az ún. kettõs nádnyelves hangszerek közé tartozik. Több mint négyszáz éves története során többféleképpen (fagotto, dolcian, curtal, bajón) hívták, s a 17. századig igen sokféle méretben és hangterjedelemmel készítették. Mai formáját a 1600-as évek végére érte el, de hangterjedelme és hangkészlete még az 1700-as évek második felében is bõvült. Bár szólóirodalma is van, elsõsorban kamara- és zenekari hangszer maradt. A mély regiszterek legfontosabb alkotórésze, nélküle a szimfonikus zenekar hangzása üres és színtelen lenne, hiszen kifejezõ hangja a hajlékony mély dallamoktól a komikus vagy groteszk hatásokig sokféle zenei karakter megszólaltatására alkalmas.

Blockflõte

Talán az egyik legkönnyebben tanulható, de mindenképpen a legkönnyebben és legolcsóbban beszerezhetõ hangszer manapság a furulya. És persze, minden zeneiskolás, de legalábbis az, aki késobb fúvós hangszert választ, tanul rajta játszani.

Mivel a furulya fafúvós hangszer, elõször azt kell tisztázni, hogy ez mit jelent. Bár kézenfekvõ magyarázat lenne, de maga az elnevezés csak részben utal a hangszer anyagára. Az ebbe a családba tartozó hangszerek közös tulajdonsága a hang képzésének hasonlósága.

Minden fafúvós hangszer lényegében egy nyitott csõ, melynek oldalán lyukakat helyeznek el. Ha minden lyukat lezárva tartunk, akkor a hangszer legmélyebb hangja szólal meg. A lyukak kinyitásával, mivel megváltozik a csoben a levegõoszlop hosszúsága, módosítható a hangok magassága. Minden fafúvós hangszer elve a furulyáéhoz hasonló.

Most pedig lássuk, mi is az a furulya! Ez a szó egyrészt egy népesebb hangszercsoportot jelöl, amelybe beletartoznak a peremráfúvó furulyák (mint pl. a bolgár kaval), a perembevágásos furulyák (mint pl. a dél-amerikai quena), a harántfurulyák (mint pl. a német Trommelflöte), a dugós furulyák (mint pl. a hatlyukú magyar pásztorfurulya), másrészt jelenti magát a dugós furulyát, ha csak egyszeruen furulyáról van szó. Hangforrása a rezgõ levegõ. Készítéséhez mindenütt bodzafát, vagy ha ez nincs, juharfát használnak. Ritkábban szilva-, körte-, mogyoró-, erdei fûz- vagy rózsafából készítik. Fõként a pásztornépeknél (így a magyaroknál is) terjedt el, akik maguk készítették a hangszereiket. Hangterjedelme két, két és fél oktáv.

Az összes fajtát számba venni nagyon nehéz lenne - hiszen ez egy népi hangszer, ami sokféle nemzet mûvészetében megtalálható -, maradjunk tehát ezután a klasszikus értelemben vett furulyánál, amit németül Blockflötének neveznek (ez a hivatalos neve). Ez egy olyan dugós furulya, amelynek belsû furata a vége felé keskenyedõ kúp. Európában a reneszánsz és a barokk stílus általánosan használt hangszere volt. Napjainkban ismét közismert és közkedvelt hangszer. Hangja - bár nem valami finom - eléggé gyengéd, mélázó és ábrándos.

Napjainkban kétféle fogásrendszeru Blockflötét gyártanak. A német és a barokk rendszeru hangszerek között az a különbség, hogy bizonyos hangokat másképp kell fogni az egyiken, mint a másikon. Ezeket a hangszercsaládokat "c" és "f" hangolású egyedek alkotják.

Ha már próbáltad ezt a hangszert, akkor tudod, hogy a legcélszerûbb állva gyakorolni rajta, kis terpeszben, megfelelõ magasságú kottatartó használatával. Ha mégis ülve játszol, különösen figyelj oda arra, hogy elkerüld a görnyedt testtartást !

És hogy kik azok, akik megszólaltatják ezt a kellemes hangzású hangszert ? Elsõsorban a mûvészei, akik többnyire inkább a népzene muvelõi közül kerülnek ki ! Ám azok, akik akár oboázni, akár klarinétozni, fuvolázni vagy akár a rézfúvósokon szeretnének megtanulni játszani, nem kerülhetik el a furulya megszólaltatását. Vagyis ez egy alaphangszer.

Trombita

A trombita a rézfúvós hangszerek családjának legkisebb, ezért legmagasabb és legfényesebb hangú tagja. A hangképzéshez szükséges rezgést az ajkak között átáramló levegõ hozza létre, mely a fúvókán keresztül a hangszerbe jutva válik zenei hanggá.

A trombita tanulását 9-10 éves korban, fogváltás után érdemes elkezdeni.

Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani, szerepelhetsz növendékhangversenyeken, késõbb pedig részt vehetsz kamaramûvek megszólaltatásában vagy az iskolai Ifjúsági Zenekar munkájában.

Már az õsember észrevette, hogy az állatok szarvát vagy a nagyméretû kagylókat jeladásra használhatja, s ezek az õsi hangszerek lehettek valamikor a történelem elõtti idõben a trombita elõdei. Az ó- és középkorban már fából faragták, bambuszból vagy fémbõl hajlították. Érces hangja és szûk hangkészlete miatt még ekkor is elsõsorban harci, vadász- vagy ünnepélyes alkalmakon használt jelzõhangszer volt, ám az ezt követõ évszázadok alatt oly gyorsan fejlõdött, hogy egyre árnyaltabb hangjának és gazdagodó hangkészletének köszönhetõen minden zenei stílusban (azaz: templomi, színházi, katonai vagy szórakoztató zenében egyaránt) szívesen alkalmazták. A 19. század eleje óta már a teljes kromatikus skála játszható rajta, így irodalma azóta a leggazdagabb. Napjainkban is kedvelik: szólóhangszer, kisebb-nagyobb kamaraegyüttesek, szimfonikus- és fúvószenekarok tagja, de felbukkan a legtöbb jazz- és könnyûzenei együttesben is.

Vadászkürt

A kürt a tölcséres fúvókájú, más néven rézfúvós hangszerek családjába tartozik. Kör alakban meghajlított, hosszú, vékony csõbõl és hirtelen kiszélesedõ tölcsérbõl áll. A vadászkürtbõl alakult ki, a modern kürt szelepekkel van ellátva. A szimfonikus és a fúvószenekarok fontos tagja, a fúvósötösben is szerepet kap. A kürt megszólaltatásának van egy sajátossága, ami megkülönbözteti a többi rézfúvós hangszertõl, ez pedig a kézzel alkalmazott fojtás technikája.

A vadászkürt tanulását 9-10 éves korban, fogváltás után érdemes elkezdeni.

Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani, szerepelhetsz növendékhangversenyeken, késõbb pedig részt vehetsz kamaramûvek megszólaltatásában vagy az iskolai Ifjúsági Zenekar munkájában.

A 19. század elején a kürtöknél a trombitával együtt az elsõk között alkalmazták az új találmányt, a szelepeket, ami végleges megoldást ígért a hangszer egyre kínzóbb hiányosságaira. Használatukkal lehetõvé vált, hogy a kürt egész hangterjedelmében a teljes kromatikus hangsort megszólaltathassa, hogy minden hangnemben egyformán használható legyen. Ennek ellenére érdekes módon meglehetõsen sokáig tartott, amíg a zeneszerzõk is megbarátkoztak az új hangszerváltozattal, többek között Beethoven és Schubert is még ragaszkodtak a hagyományos kürthöz. A szelepes kürt feltalálása után 20 évvel, 1835 körül kezdett csak helyet kapni a szimfonikus zenekarokban.

Harsona

A harsona vagy pozan, puzón (latin buccina) a tölcséres fúvókájú, más néven rézfúvós hangszerek közé tartozik. Hangfekvése a trombita és a tuba között van. Jellegzetes vonása az U alakú mozgatható csõszakasz, a tolócsõ (más néven cúg), amellyel a hangszer csõrezonátorának hosszát, tehát hangmagasságát lehet változtatni. A hangszer sárgarézbõl vagy más rézötvözetbõl készül. Leggyakoribb típus a B-tenor harsona, a zenekarokban ezen kívül lehet még Esz- vagy F-alt és F-basszus harsona is.

A harsona tanulását 9-10 éves korban, fogváltás után érdemes elkezdeni.

Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani, szerepelhetsz növendékhangversenyeken, késõbb pedig részt vehetsz kamaramûvek megszólaltatásában vagy az iskolai Ifjúsági Zenekar munkájában.

A harsona önálló zenei feladatokat legelõször a 18. század operazenéjében kapott Gluck kezdeményezése nyomán, de a hangversenyzenébe ekkor még csak kivételes pillanatokra kapott bebocsátást. Kezdetben Beethoven is kihagyta a harsonákat szimfonikus mûveibõl, de végül az 5. szimfónia utolsó tételében olyan döbbenetes hatással szólaltak meg, hogy ettõl kezdve biztosított volt a helyük a hangversenytermekben is. Ezzel együtt a zeneszerzõk továbbra is módjával, óvatosan bántak e hangszerrel, többnyire csak a mûvek legünnepélyesebb, legemelkedettebb pillanataiban szólaltatták meg.

A 20. század során némileg módosult a hangszer feladatköre, kevésbé fennkölt, hétköznapibb szerepekben is kipróbálták, sot, felfedezték a benne rejlõ groteszk természetet is, amelyet különleges megfúvási módokkal vagy a tolócsõ folyamatos mozgatásával képzett fel- és lekonyuló hangokkal, glissandókkal lehet elocsalogatni. A szórakoztató zene és a dzsessz pedig megmutatta, hogy ez a sokoldalú hangszer a virtuóz, könnyed, improvizatív zenében is tökéletesen megfelel.

Tenorkürt

A tenorkürt a tölcséres fúvókájú, más néven rézfúvós hangszerek közé tartozik. Hangfekvése megegyezik a tenorharsonáéval, a trombita és a tuba között van. A baritonkürthöz, illetve eufóniumhoz hasonlóan pedálhangja B, ami a szárnykürt alatt egy oktávval szól. Szinte kizárólag fúvósegyüttesekben kap szerepet.

A tenorkürt tanulását 9-10 éves korban, fogváltás után érdemes elkezdeni.

Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani, szerepelhetsz növendékhangversenyeken, késõbb pedig részt vehetsz kamaramûvek megszólaltatásában vagy az iskolai Ifjúsági Zenekar munkájában.

A többi tölcséres fúvókájú hangszerhez hasonlóan a tenorkürt elsõdleges hangforrása a játékos fúvókához szorított ajkainak rezgése, amely a csõ különbözõ rezonanciáit képes megszólaltatni. Mivel a hangszer furata hossza nagy részében táguló, kónikus, a hangja kerekebb, lágyabb, mint a trombitáé vagy a harsonáé, de mély regisztereiben nem annyira telt, mint a nála is bõvebb menzúrájú és hangsúlyozottabban kónikus baritonkürt, eufónium hangja. Szeleprendszere hasonlóan mûködik, mint a trombitáé vagy a baritonkürté: az elsõ szelep egy egészhanggal, a második félhanggal, a harmadik kisterccel mélyíti a hangot, így válik lehetõvé, hogy a hangszer teljes skálákat játszhasson. A szárnykürthöz hasonlóan katonai jelzõkürtökbõl alakult ki, a 19. század 30-as éveiben látták el az akkor újdonságnak számító szelepekkel.

Tuba

A tuba a tölcséres fúvókájú, más néven rézfúvós hangszerek közül a legmélyebb hangú, a modern szimfonikus zenekarok egyik legfrissebb tagja. A 19. század. A tuba feladata a szimfonikus zenekarokban általában a rézfúvós basszus hang biztosítása, annak ellenére, hogy a hangszer sokoldalúsága a vonósok és a fafúvósok megerõsítésére és szólókra is alkalmassá tenné.

A tuba tanulását 9-10 éves korban, fogváltás után érdemes elkezdeni.

Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes mûveket egyaránt el tudsz majd játszani, szerepelhetsz növendékhangversenyeken, késõbb pedig részt vehetsz kamaramûvek megszólaltatásában vagy az iskolai Ifjúsági Zenekar munkájában.

Már a Római Birodalomban létezett egy tuba nevû hangszer, amely a görög szalpinx rokona volt. Ez bronzból készült, egy-másfél méter hosszú, egyenes, kúpos furattal rendelkezo hangszer volt. Nagy súlya miatt a korabeli ábrázolások szerint a játékos egyik kezével a fúvókát szorította ajkaihoz, a feje fölé emelt másikkal egy lánc segítségével a tölcséres végét tartotta. A mai értelemben vett tuba megszületése végül is Wilhelm Friedrich Wieprecht nevéhez és az 1835-ös évhez fûzodik. Mivel a a szelepes jelzõkürtök (szárnykürt, tenorkürt) csöve bõvebb méretezésû, mint a vadászkürté, de a hangszer alaphangjának megszólaltatásához még így is túl szuk, Wieprecht Berlinben létrehozta a különlegesen nagyméretu, bõ menzúrájú basszushangszert, a basszustubát.

Magánének

Az éneklés a zenekultúra alapja, egyidõs a tudatos zeneélés kezdeteivel. Az európai mûzene a 16-17. századig szinte kizárólag énekes zenét jelentett, de az énekhang az önálló hangszeres zene kialakulása után is megtartotta fontosságát. A motetta, a mise, a madrigál, az opera, az oratórium, a kantáta és a zongorakíséretes dal az utóbbi ezer év alatt jött létre. Ezek a vokális mûfajok folyamatosan változnak és a mai napig a zenemûvészet, a hangversenyélet és a színpadi kultúra részei maradtak.

Ha énekelni szeretnél, magánének tanulmányaidat csak a mutálás befejezõdése (azaz 16-18 éves korod után) kezdheted, mert csak ekkor alakul ki, hogy pontosan milyen hangszínû és hangterjedelmû lesz a hangod. Elõnyt jelent, de nem kizárólagos feltétel, ha korábban már tanultál valamilyen hangszeren.

Ha énekelni tanulsz, Erõsebb, csengõbb, szebb színû lesz a hangod (a beszédhangod is). A helyes légzés által tested-lelked egészségesebbé válik. Helyes testtartás, mozgás- és öltözködéskultúrát tanulsz, sokféle mûfajjal (népdal, mûdal, opera, musical stb.) ismerkedsz meg. Énekelhetsz zongorakísérettel, együttmuzsikálhatsz hangszeres és énekestársaiddal. Tudásodat kipróbálhatod a rendszeres fellépési lehetõségeken, a közös órákon, a koncerteken,

Gitár

A gitár pengetõs hangszer. Szép, lágy formájú, nyolcasra emlékeztetõ teste és hat húrja van, nyakát ún. érintõk tagolják. Szólójátékra és társas zenélésre egyaránt alkalmas. Gazdag irodalma a reneszánsztól napjainkig terjed. Iskolánkban 33 éve mûködik gitár tanszak. A hangszer iránti érdeklõdés évrõl évre növekedik, ma már közel hatvan gitáros növendékünk van.

A gitártanulást legjobb 8-9 éves korban elkezdeni, amikor már elég nagy a kezed a húrok lefogásához és elég erõs vagy a hangszer megtartásához. Nem kötelezõ feltétel, de elõnyt élvez az, aki iskolánkban már elvégezte a zenei elõképzõt. Gitártanulmányaid során a félévi és év végi vizsgák mellett növendékhangversenyeken is lehetõséged lesz megmutatni, hogyan haladsz, de indulhatsz zenei versenyeken és részt vehetsz a Gitárzenekar munkájában is.

A gitár perzsa eredetû hangszer, már idõszámításunk elõtt is játszottak rajta. Az arabok közvetítésével került Hispániába a 15. században. Sokáig elsõsorban a déli országok (Itália, Spanyolország, Portugália) jellegzetes hangszere volt, Európa többi részében fõként a 18. század második felétõl terjedt el. A mai klasszikus gitár modelljét a 19. században alkotta meg egy spanyol hangszerkészítõ mester, addig sokféle húrozással és hangolással használták. A 20. század elsõ évtizedei óta a jazzben is szívesen alkalmazzák, elektronikus változata pedig a pop- és rockegyüttesek állandó hangszerévé vált. A klasszikus gitár sokoldalúságának és szép hangjának köszönhetõen ma már a világ minden táján népszerû, szóló- és a kamarairodalma egyaránt gazdag.

Hárfa

A hárfa egyike a legrégebbi és az ókorban legkedveltebb, legelterjedtebb hangszereknek. Terjedelemre, külsõre és kezelésre nézve is a legtökéletesebb ókori hangszernek mondható. Fõleg a régi egyiptomiaknál volt népszerû. Egy angol tudós a XX. század elején Théba romjai között egy freskóképre talált, amely a maira tökéletesen hasonlító hárfát ábrázol. A hárfa története tehát kb. 5000 évre nyúlik vissza a zenetörténetbe. Különféle változatai manapság a világ minden táján fellelhetõk. Az európai zenekultúrába Egyiptomból került át az ókorban, és hamarosan földrészünkön is megkedvelték az emberek. A középkori fõúri udvarokban különös becsben tartották a hárfásokat, akik egyszerre voltak krónikások és szórakoztató zenészek is, és egy-egy korabeli "bulin" (bár ez a kifejezés furcsának hat a középkorra vonatkoztatva) olyan remek hangulatot tudtak teremteni, mint a mai kor gitárosai. A Brit-szigetek vándorhárfásai például a kulturális életnek és a politikának egyaránt meghatározó egyéniségei lettek.

A hangszer együtt fejlõdött a korral és az igényekkel. A legnagyobb elõrelépést talán az jelentette, amikor a XVII. században Tirolban feltaláltak egy kampós hangoló szerkezet, (mellyel a húrok hangmagassága egyenként emelhetõ), s így kibõvültek a hangszer technikai lehetõségei. Bár a XIX. században kifejlesztett pedálszerkezetnek köszönhetõen még egyszerûbbé vált a játék, a hárfának e régi (kampós) formája is fennmaradt, sõt, ma is születnek rá kompozíciók. A kampós hárfa építése karcsúbb, mérete kisebb, mint a modern koncerthárfáké, így kiválóan alkalmas reneszánsz és ír dallamok elõadására is.

A mai hárfán minden hangnemben lehet játszani. Míg a régi hárfáknak általában szabálytalan négyszögbe futó hangtestük volt, addig a maiak alakja tompa háromszöghöz hasonlít, amelynek leghosszabb szárát a felsõ nyak és az alsó hangfenék közé ékelt erõs faoszlop képezi, ami egyszersmind arra is szolgál, hogy az egész hangszertest a hurok feszítõ erejének könnyebben ellen tudjon állni.

Csodálatos hangszer, amelyen - ha megtanulsz játszani - akár te is elbûvölheted az erdõ vadjait és madarait, mint hangszerével a legenda szerint Orfeusz.

Ütõ hangszerek

A hangszerek között az ütõhangszerek alkotják a legnépesebb családot. Szerkezetük és hangjuk is sokféle: az összeütött fadaraboktól, a harangokon, gongokon, dobféléken keresztül a xilofonokig más-más hanghatást hozhatunk létre a segítségükkel. Szerepük is sokféleképpen alakult, koronként, mûfajonként és földrajzi területenként változott, hiszen õsidõk óta hozzátartoznak az emberi kultúrához.

Már 8-9 évesen jelentkezhetsz. A tanuláshoz kezdetben elegendõ egy kisdobot vásárolni, a késõbbiekben pedig, amikor már több hangszeren is játszol, gyakorolhatsz az iskolában.

Megismerkedsz a ritmus alapelemeivel és a legfontosabb ritmusképletekkel. Ezeket elsõként a leggyakrabban használt ütõhangszeren, a kisdobon gyakorolhatod, majd az üstdob, a tom-tom és a xilofon megszólaltatását is megtanulod. Miközben átfogó ismereteket szerzel a ritmus és ütõhangszerek világáról, már olyan mûveket is el tudsz játszani, melyeket kifejezetten e hangszerekre komponáltak. Mivel az ütõhangszerek leggyakrabban más hangszerekkel együtt játszanak, az egyéni foglalkozások mellett a kamaraórákon zajló közös zenélés is fontos részét jelenti majd a tanulmányaidnak. Ha kedvet érzel rá, az alapismeretek megszerzése után a könnyûzenei ütõhangszeres játékot is elsajátíthatod.

Az ütõhangszerek használata valószínûleg emberré válásunkkal egyidõs, hiszen a közösen végzett, összehangolt munkának egyik elengedhetetlen feltétele volt a ritmus- és idõérzékelés. Szinte bizonyos az is, hogy az énekhang mellett az ütõhangszerek lehettek az elsõ eszközei a tudatos zenélésnek is. A nomád körülmények között élõ természeti népek és a távol-keleti országok õsi eredetû zenéi arról is tanúskodnak, hogy az ütõhangszereknek és a ritmusoknak varázserõt is tulajdonítottak, ami magyarázza azt is, hogy miért lettek az ütõhangszerek az elsõ eszközei a természetfölötti erõkkel való „kapcsolattartás”-nak, azaz a kultikus szertartásoknak. Késõbb a dobok, cintányérok a háborúknak és a katonaéletnek is fontos elemévé váltak, hiszen jeleket lehetett velük küldeni a csatákban, össze lehetett hangolni a harcoló katonák mozgását, békeidõben pedig a katonazenekarok kíséretével látványos felvonulásokkal lehetett megmutatni a hadsereg erejét és gazdagságát. A középkor és a reneszánsz idején a táncokat kísérõ hangszeres együttesekben is fontos szerepet kaptak az ütõhangszerek, a 17-18. századtól pedig a fokozatosan kialakuló szimfonikus zenekaroknak is állandó részévé váltak. Az ütõhangszeres zene virágzása a 20. században kezdõdött, amióta a zeneszerzõk nemcsak zenekari, hanem szólóhangszerekként is alkalmazzák õket, a szórakoztató zenében (jazz, pop, rock) pedig a zenekarok nélkülözhetetlen tagjaivá váltak.

Népi hegedõ, bõgõ

Zenei anyanyelvünk megõrzésében talán ez a tanszak jár az élen. A klasszikustól eltérõ hangszerkezelés és játékmód, a különbözõ tájegységek (dialektusterületek) dallam- és díszítéstárának ismerete, az egykorihoz nagyon hasonló együtt-tanulás és zenélés bizonyára beépül növendékeink hazáról, magyarságról vallott értékrendjébe. A tanszakra jelentkezõknek a klasszikus hangszerek ismerete elõnyt jelent. Tanulható hangszerek: népi hegedû, bõgõ

Szolfézs, zeneelmélet, zeneirodalom

A hangszeres tanszakon a hangszeres zenélés és éneklés elengedhetetlen elméleti és gyakorlati alapjait tanítjuk. Egy igazi zenész számára a hangjegyek, ritmusértékeke épp olyanok, mint mindegyikünk számára a betûk: éppúgy olvashatók, írhatók és énekhangon, hangszeren megszólaltathatók. Így nem csak elolvasni tudja a kottát, hanem le is tudja jegyezni a hallott dallamot.

A hangszertanulást megelõzõ zenei elõképzõ egy évében és az utána következõ négy-hat évben ezt a tudást lehet a szolfézs tanszakon megszerezni. Megtanuljuk, mi a ritmus, a dallam, megismerjük a harmóniákat, hangzatokat, a zenei formákat, mûfajokat, stílusokat. Gyermekdalokon, népdalokon és mûdalokon keresztül, késõbb zenehallgatással kiegészítve sajátítjuk el a zenei alapokat, melyhez legfontosabb eszközünk a saját énekhangunk. Akik már óvodásként, elsõ osztályosként ismerkedni szeretnének a zenével, azok a „kis elõképzõbe” járhatnak.

A hangszer és a magánének tanulása mellett a szolfézs tantárgy heti 2×45 percben kötelezõ. A hangszeres tanulást megelõzõ elõképzõt és a hangszeres tanulmányokkal párhuzamosan folyó szolfézsórákat a kerület általános iskoláiban, a felsõbb évfolyamoknak egyre inkább a zeneiskola épületében tartjuk. Hosszabb zenetanulás esetén a szolfézs után választhatók egyéb, erre épülõ tantárgyak: zeneirodalom, zeneelmélet (összhangzattan), kamaraének (kórus), zenekari foglakozás, valamint történeti (reneszánsz és barokk) táncok. Ezen késõbb választható tárgyak oktatása a zeneiskola épületében zajlik. A szolfézs és a választható tárgyak természetesen önállóan, „fõtárgyként” is tanulhatók. Azoknak, akik zenei pályára készülnek, a sikeres szakközépiskolai felvételihez szükséges elméleti tudás megszerzését az emelt szintû B-tagozaton biztosítjuk.